Mindenki fél az ismeretlentől. Attól, hogy az, amibe belekezd – kudarcba fullad. Sokan félnek a visszautasítástól – attól, hogy újra meg újra nemleges választ fognak kapni a kérdéseikre. Ezért inkább halogatnak, lemondanak, bele sem kezdenek… Inkább élnek úgy, hogy sóvárognak az álmaik beteljesedése után, de a sikertelenségtől való félelmükben „biztonsági” üzemmódba kapcsolnak. És várnak… Várnak arra, hogy hátha a nagy betűs ÉLET tálcán kínálja majd a sült galambot… Várnak heteket, hónapokat, éveket – megkeseredve, átkozva a sorsot, a körülményeket, az embertársakat, mindent és mindenkit okolva a boldogtalanságukért, és megöregedve a „Nekem csak ennyi jutott!” –szívszorongató érzésével. De valóban így kell ennek lennie? Valóban bele kellene ebbe törődni? NEM! Hova jutna a világ, ha az eleséseket nem követné felállás? Ha a csalódásokat – öröm? Ha a kudarcokat – siker? Igen. Néha nehéz lenyelni a „békát” – és elviselni az elutasítást, eltűrni a sors-pofonokat. DE. De annál lelkesebben kell küzdeni – és megmutatni: igenis képes vagyok arra, hogy elérjem a céljaimat! Megmutatni azoknak, akik kételkedtek, de legfőképp azoknak, akik támogattak – bármi lehetséges, csak akarni kell!
