Folyton csak panaszkodik… Mikor kit sikerül elcsípnie: ömlenek belőle a sirámok. Beszél a kudarcairól, részletesen taglalja a betegségeit (már-már produkálva a tüneteket), szidja a sorsot a balszerencséjéért, mert mindenki másnak könnyebb… Ha lehet – elkerülöm. Nem mintha nem kedvelném – hiszen egyébként egy rendkívül intelligens és jó szándékú nő – csak… Csak a vele való találkozások után, úgy érzem magam, mint egy kifacsart citrom. Lehúz, ledarál, bezúz, eltapos, megsemmisít – mint egy energiavámpír. Miért olyan sok a pesszimista ember? Sokan miért nem képesek meglátni a pillanatban rejlő szépséget? Hiszen az állandó siránkozás nem old meg semmit – sőt, ahogy a példa is mutatja, boldogtalanná teszi a jajgatót, és keserűvé a körülötte élőket. Tudom: senkinek sem könnyű – mindenki cipeli a maga keresztjét… De attól még nem lesz sem könnyebb, sem egyszerűbb az élet, hogy folyamatosan csak a dolgok rossz oldalát látjuk meg. Esik az eső? Hadd essen – felüdül a természet. Betegek lettünk? Igen, nagy probléma – de figyelmeztet: változtatnunk kell. Elromlott valami – néhány évnyi hű szolgálat után ez szinte természetes, és egyébként is – a szervizesnek is meg kell élnie valamiből. Ellopták a pénztárcánkat – tanulhatunk belőle – legközelebb ne legyünk annyira szétszórtak. Kisebb – nagyobb bosszúságok tarkítják mindennapjainkat, de ne hagyjuk, hogy mindezek elvegyék tőlünk az ÉLET örömét…
Ahogy azt sem, hogy mások kontrolálatlan lelki nyomorúsága átragadjon…
———————————————————————
